A fesztivál után délután indultunk útnak, falvakon és tanyákon mentünk keresztül, amikor utunkba akadt egy zarándokszállás. Bementünk megkérdezni, mennyibe kerül egy éjszaka, de az ár nem volt annyira szimpatikus. A szállás tulajdonosa egy házaspár, és kérdésünkre a feleség kerek-perec kijelentette, nem sátrazhatunk a kertben.

Gondoltuk, nem fizetünk magas árat szállásért, kedvezőbb árú alternatíva pedig nem volt, de a szimpatikus férj adott egy tippet: sátrazhatunk a patakparton a völgyben, az úgyis senki földje, nem zavarunk senkit. Úgy döntöttünk, ez jó ötlet, és aznap vadkepmingezünk.

Neki is vágtunk, és bár a területet senki nem lakja, rengetegen használják: egy főút vezet keresztül, ahol teherautók néhány perc alatt elvették a kedvünket a maradástól. Így továbbindultunk, és a következő hegy tetején találtunk egy elhagyott, csendes helyett, ahol felállítottuk a Lafuma Hotelt, és álomba merültünk.

Reggelig senki nem zavart minket, de néhány óra alvás után felriadtunk, mert úgy tűnt, valaki jár a környéken. Gyorsan felpattantunk, összeszedtük a felszerelést, és hajnalhasadtával útnak indultunk.

Gascogne hajnalban

Varázslás Azkabán előtt

Számos velejárója van, ha egy keskeny ösvényt az ember reggel elsőként jár be. Egyrészt a háborítatlan csend, a kellemes madárfütty, a hajnal összehasonlíthatatlan illata, és ott van a milliónyi pókháló. Még elismeréssel is néztük volna, ahogy három-négy méter távolságot áthidalva csapdát húztak a napi betevő bogárnak, ha nem pont az út kellős közepén tanyáztak volna.

Az első kettőt arccal szedtük össze, és hamarosan mindenünkről lógott a ragadós pók-ebédlőasztal. Amikor már kezdtünk úgy kinézni, mintha minket is becsomagolt volna „keresztes barátunk”, elővettük a Lafuma túrabotokat – pókháló-leszedő funkcióval–, és azzal kezdtük el megtisztítani az utat magunk előtt, valahányszor megláttunk egy hálószövőt az útban.

A gond csak az volt, hogy a hajnali napfény nem minden hálót világít meg, így nem volt elég, ha egyet-egyet leszedtünk, maradt az úton elég. Ki lehet találni: hamarosan úgy mentünk, hogy közben hadonásztunk a botokkal, mint a cséphadarókkal, és morogtunk, hogy mennyi itt a pók.

Aztán eszünkbe jutott: kívülről minden bizonnyal úgy néztünk ki, mint két holdkóros Harry Potter rajongó, akik menet közben varázspálcákkal hadonásznak és varázsigéket mormolnak. Így értünk be

Lascabanes-ba

Vadászok útközben

Ahogy elhagytuk Lascabanes-t, „dementorral” is találkoztunk: az egyik helyi vadász épp befejezte a reggeli portyát, és lazán, csípőre tett vadászfegyverrel jött oda hozzánk társalogni. Nagyon reméltük, hogy a puska nincs megtöltve és kibiztosítva, mert a csövét teljes nyugalommal ránk irányította, valahányszor a táj felé fordult és arról magyarázott, merre látott szarvast, őzet, nyulat vagy más állatot.

A vadász által felsorolt állatoknak csak egy részét ismertük franciául: elsősorban azokat, amelyekből húspástétom vagy konzerv készül.

A találkozó a vadásszal barátságos volt, megbeszéltük alapvető francia szavakkal, hogy kinek-kinek mi a hobbija, nekünk a gyaloglás, neki a lövészet. De úgy tűnt, a találkozónk egyben megnyitotta a vadászidényt is. Mivel nagyjából ekkor értünk be Gascogne-ba, feltűnt a rengeteg vadászterületre figyelmeztető tábla, és napközben is több lövés eldördült. Nem volt különösebb veszélyérzetünk az úton, de elhatároztuk, egy darabig nem vadkempingezünk.