Minden gond nélkül megtaláltuk a tűzoltókat, ahol rossz hír várt minket: tele volt a zarándokszállás, és nincs több ágy. Úgy tűnt, a zarándokoknak itt is meg kell küzdeniük az ágyakért.

Portó belvárosa - a Douro folyó

A tűzoltó, aki beszélt angolul, mindenképpen segíteni akart, így elirányított minket egy albergue-be, ahová általában a zarándokok menni szoktak, és még senki nem jött vissza méltatlankodni a szállás miatt, ergó biztosan jó hely lesz éjszakára. Aztán figyelmeztetett, a kijelölt úton menjünk, mert nem mindenhol biztonságos a város.

Elsétáltunk a szállásra, de kiderült, hajléktalanszállóra küldött minket, amely ráadásul már este hét órakor bezárják a kaput, és mi ott álltunk a város sikátorában, félig-meddig sötétben, a hiányos közvilágításban, mellettünk egy csapat zajos, dajdajozó részeg, és esély sincs a megszállásra.

El is gondolkoztunk: legyünk-e mi az elsők, akik visszajeleznek a tűzoltóknak, hogy a szállás eléggé problémás?

Persze nem mentünk vissza, elvégre a tűzoltóknak van elég bajuk, és így is sokat tesznek a zarándokokért. Ráadásul fáradtak is voltunk, így beirányoztunk egy kempinget, taxiba ültünk, és háromnegyed óra múlva már a sátrat vertük Porto határában.

Városnézés a turistaparadicsomban

Másnap buszra ültünk, hogy megnézzük a várost, ahol hömpölygött az utcán a tömeg. Árusok, éttermek, hotelek harsogták a kínálatukat, tucatnyi turistát vonzva. Minket is többször próbáltak becsalogatni, és különböző módokon átvágni, de nem most kezdtük az utat, így sikerült felismerni a turistalehúzó-lenyúzó trükköket. A város gyönyörű volt, de nagyon vártuk, hogy újra útra keljünk.

Hídról ugráló gyerekek

Szomorú feladatunk is akadt: elkezdtük nézegetni a repülőjegyeket hazafelé, hogy jó áron haza tudjunk érni, mielőtt lejár a tervezett hat hónap, az újra munkába állás előtt.