Az első igazán komoly kétkedés a gyalogutunkkal kapcsolatban teljesen váratlanul ért minket egy zarándokszálláson. Miután legyalogoltunk több, mint háromezer kilométert, beértünk estére a város 150 fős zarándokszállására, gondolván, ha lehet, akkor sátraznánk a kertben vagy megaludnánk matracon a folyosón.

Naplemente a Meseta felett

Este kilenc körül járt az idő, és megfáradva értünk oda, igaz, ebben nem a megtett harminc kilométer játszott közre, hanem a városban elintézett dolgok sokasága, a bevásárlás és a blogfrissítés.

Hideg zuhanyként ért, amikor a két házigazda teljes nyerseséggel közölte velünk, hogy nem kaphatunk ágyat, mert nem vagyunk igazi zarándokok.

Meglepett a hír, mivel az előttünk érkező két kerékpáros zarándoknak jutott hely, a két gyalogosnak pedig nem, ami a zarándok illemszabály figyelmen kívül hagyása.

Megértjük, ha nincs hely, megértjük, hogy 150 ember elfárasztja a házigazdákat, na de a vád, amivel kitessékeltek minket!

Aztán kiderült az ok: nem vagyunk igazi zarándokok, mert nincs elég pecsétünk!

Igazuk volt, három nappal korábban elfelejtettünk pecsételni egy „önkiszolgáló” szálláshelyen, Granónban, utána pedig kétszer sátorban aludtunk, bár San Juan de Ortegá-ban a vendéglátó beengedett minket tusolni. De ezt semmi sem bizonyította.

San Juan de Ortega - szabad sátrazási lehetőség

És ha nem vagyunk zarándokok, akkor biztosan busszal jöttünk! És ha busszal jöttünk, akkor pedig nincs ágy! Ez volt a dekrétum, amely fellebbezhetetlen lett, hiába a többi zarándok tanúsága, hogy együtt sétáltak velünk, hiába bármilyen szép szó. Haragosra pedig nem tellett, és nem is jellemző ránk.

Úgyhogy szépen megköszöntük a „szíves vendéglátást”, hátat fordítottunk, és útnak indultunk az éjszakába.

De megtanultunk a leckét: ettől kezdve minden áldott helyen, bárban, templomban pecsételtünk, ne mondhassa senki, hogy nem vagyunk igazi zarándokok. Mert kiderült számunkra, hogy nem attól leszünk Szent Jakab zarándokai, hogy több ezer kilométert legyalogoltunk az ő jelével a hátizsákokon, a róla elnevezett úton, tucatnyi helyen megemlékezve a tevékenységéről, amellyel befolyásolta az Ibériai-félsziget és Európa sorsát, történelmét, vallását és kulturális hagyományát. Nem ettől leszünk zarándokok, hanem attól, hogy van-e elég pecsétünk.

És lám, szorgos gyűjtögetésünknek eredménye lett: Santiagó-ban az utolsó szállás pecsétjével be is telt a Le Puy en Velay-ben kapott nagy fehér francia zarándokútlevél. El credential e completo, egyetlen újabb pecsét sem fért volna már bele.

Kíváncsiak lettünk volna, ezek után már kaptunk volna-e ágyat Burgosban?

Az út azért szeret minket (és másokat is)