A francia közlekedési vezetés pragmatikusan közelítette meg a vasúti közlekedést. A nagy vasútvonalakat fejlesztették, a kisebbeket átadták az enyészetnek.

Régi vasúti alagút - sínek nélkül

Sok helyen vasúti töltésen jártunk, ahol már nyoma sem volt a régi vasútvonalnak. Korábbi vasúti viadukton vezetett az út, ahol ma már személyautók közlekednek – persze felváltva, mert egyszerre csak egy fér el a keskeny felüljárón.

A Lot völgyében a sínek még megvannak, de fák és bokrok nőtték be, és az alagutak egy részébe is be lehet menni, ha az ember összeszed egy kis bátorságot.

Egy alkalommal gondoltuk, mi is benézünk, elvégre a denevérektől nem félünk, medvék nem nagyon élnek a környéken, rókák pedig menekülnek, ha embert látnak, mi bajunk történhet?

Gyerekek, ezt ne próbáljátok meg otthon!

Kinéztünk egy alagutat, elővettük a Saucony lámpákat – amelyeket most már folyamatosan töltöttünk, ha szükség lenne rájuk –, majd nagy levegőt vettünk és elindultunk.

Elhagyott vasúti alagút 1883-ból

Az alagútban már az első néhány méteren több fokot hűlt a levegő, és ahogy körülvett minket a sötétség, magunk maradtunk a gondolatainkkal, és lépteink egyenletes zajával.

Néhány méter után megszokta a szemünk a sötétséget, és ahogy újból és újból hátranéztünk, egyre csökkent a nyílás, ahol a fény bejött. Hamarosan koromsötétben és síri csendben mentünk, lépteink zaját időnként vízcsepegés szakította meg.

Lassabban telik az idő, ha az ember sötétben megy. Végtelenségnek tűnt, amikor az alagútban lépdeltünk, egyik keresztfáról a másikra.

Nem szóltunk egy szót sem, a gondolatok sem logikusan követték egymást, csak kavarogtak a fejünkben. Ketten voltunk, mégis magányos élmény, a halál poshadt szaga volt az alagútban. Koromfekete sötétség vett minket körül, és megállt az idő.

De az élet nem állt meg, mi is haladtunk, lépésről lépésre. Aztán megszűnt a kellemetlen érzés, és elkezdett növekedni a fény a kijáraton, és újra az élet ösvényére léptünk.

Kilátás a szabadba

Kísérteties élmény, de nem vágytunk arra, hogy megismételjük.