Vorarlberg – völgymenet, Ausztria végéig
A hegyről húsz-harminc kilométeren keresztül főleg ereszkedett az út, és most már érezhető közelségbe került a szakaszhatár.
Két rövidebb napot is tartottunk, húsz kilométer körül, de valahogy ilyenkor is hajlamos kitölteni a gyaloglás a napot, később indul, lassabban halad az ember. Teljesen nem akartunk megállni, tanulva a Mariazelli megállást követő újrakezdés nehézségeiből, így minden nap haladtunk valamennyit.
Útközben megszálltunk egy műteremben (Christel’s Atelier). Nagy belső magassággal rendelkező, tágas alkotóhelyiséget vártunk, de a szállás valójában lóistálló, a művésznő saját alkotásaival díszítve. Különleges érzés, amikor a szomszéd szobában egy takaróval elválasztva lovak alszanak. Ugyan nem horkolnak, de a művészlak különleges kézművészeti alkotásai és régiségei sem nyomják el az átható szagot, amely meghatározta az estét.
A következő zarándokszállás háziasszonya viszont könnyed, elegáns osztrák hölgy volt, aki külön figyelemmel főzött nekünk vacsorát. Említésre méltó az a szeretet, amellyel körbevett minket, miután megtudta, hogy friss házasok vagyunk. A teraszon terített kettőnknek, feldíszített asztal várt minket, és körben a hegyoldalak zöld vonulatai, némi köddel koronázva. Meglepetés luxus, ha az embernek nincsenek előzetes elvárásai.
A puha takarókat kedvelő házimacskát pedig csak kétszer kellett kitessékelni, mondván, hogy nem vágyunk újabb szobatársra.
Egy újabb megérkezés
Így érkeztünk el az újabb szakasz végére: Feldkirch, amely az osztrák-lichtensteini-svájci hármas határon fekszik. Újra összeér a blog és a valóság időhorizontja: Feldkirchben vagyunk, amikor ezt a cikket írjuk.
A szakaszzárás hatalmas öröm: a „megcsináltuk” és a hála közösen jelentkezik, órákig tartó örömérzésben forrva össze. Hihetetlen, hogy majdnem két hónapja úton vagyunk, és eljutottunk idáig!
MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!