Úgy döntöttünk, újra letérünk a Jakab útról, és a tengerpart közelében folytatjuk a gyalogutat, hogy lássunk más tájakat is, mint korábban, így a Madalena-tól délre eső szakaszon az első tíz kilométert szintén fapallón tettük meg.

Palló vezet Espinho-ig, Portótól délre

Amikor a palló véget ért, kicsit megnehezedett a tengerparti séta, vagy a homokban kellett sétálnunk, vagy part menti utakat kellett vadászni, ami nem volt egyszerű, mert általában csak a strandokra vezetett bekötőút, de a strandok között nem vagy nem ugyanott volt az átkötés.

Aztán újabb dilemma következett: a tengerparti útnak más nehézségei vannak: egyrészt van, ahol csak hajóval lehet átkelni az óceánba ömlő folyón, mert híd nincs, másrészt a part nyugat felé húzódik, tehát minél tovább követjük, annál nagyobb kerülőt teszünk.

Kápolna az óceánnál Espinho előtt

Végcél a láthatáron: Fátima

Két nap leforgása alatt két döntést kellett meghoznunk.

Az egyik, hogy megvegyük-e a repülőjegyet, mert napról napra mentek fel az árak, és nem várhattunk tovább, de az olcsóbb jeggyel le kell mondanunk három-négy gyalogos napról szeptember végén. Viszont a rövidebb idő miatt már nem volt reális a cél, hogy Lisszabonig gyalogoljunk.

Új, közelebbi végcél kellett, és mivel zarándokutakat követtünk, egyértelmű volt, hogy Fátima lehet méltó befejezése vándorunknak. Portugáliában közkedvelt zarándok végcél, és beleillik Mariazell, Lourdes és Santiago de Compostela sorába.

Szomorú döntés volt, mert eredetileg szeptember utolsó napjának utolsó órájáig akartunk volna gyalogolni, a lehető legmesszebb, de pénzügyileg ez volt a legokosabb, amit tehettünk.

A másik döntés, hogy mikor fordulunk újra a szárazföld felé, hogy az óceánt a hátunk mögött hagyva visszatérjünk a Jakab út és a fátimai zarándokút kék nyilaihoz.

Újra a Jakab út felé tartottunk

Sao Jacinto után úgy tűnt, nem érdemes tovább mennünk a parton, így komppal átkeltünk a folyón, és Ílhaó-n keresztül elkezdtük keresni az utat visszafelé.

Halászhajó az öbölben Sao Jacintó-nál

Ílhaó-ban megkerestük a tűzoltókat, hátha maradhatunk éjszakára, de nem volt rá lehetőség. Amikor végiggondoltuk, valószínűleg azért nem alhattunk meg, mivel nem hivatalos zarándokúton fekszik a városka, és feltehetőleg mi voltunk az elsők, akik ezzel a kívánsággal kopogtattak be késő este.

Próbáltak ugyan segíteni, hogy tudjunk beszélni a helyi plébánossal, hogy befogadjon minket, de az atyát nem sikerült utolérni, így kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy nincs megfizethető árú szállás Ílhaóban, és kénytelenek leszünk továbbállni.

Éjjel gyalogoltunk tovább, és amikor már nem bírtuk tovább, felvertük a sátrat egy falu határában az erdőszélen, a leereszkedő ködben.

Másnap reggel újult erővel indultunk a Jakab út felé, újra a szárazföldön.

Tűlevelű és eukaliptuszerdő

Gazdagabb és nyomorúságos településeken keresztül. Hol jókívánságok, hol acsargó kutyák hangja kísérte lépteinket, mire visszatértünk az apostol útjára Mealhada-ba. Itt végre szerencsénk volt az önkéntes tűzoltóknál: kaptunk egy sarkot a tűzoltók tornatermében, tusoló- és mosdóhasználattal. Kellemes éjszakánk volt, tűzriasztás nem ébresztett fel minket, csak a fecskék, akik a tornateremben laktak, és hangos csiviteléssel köszöntötték a hajnal beköszöntét.