A következő néhány nap kevés dolog történt velünk, Linzből említésre méltó a linzer torta, amely egyáltalán nem hasonlít az otthoni „linzer”-re, hanem gyömbéres-mandulás vastag tészta, a tetején eperlekvárral, és rácsos alakban elhelyezett tésztacsíkokkal. Zsófiban felrémlett a történet: valamikor a középkorban ki akarták éheztetni a linzieket, és a helyi pékek a meglévő alapanyagokból, őrölt mandulából sütöttek kenyérfélét, így az ellenség nem járt sikerrel. Sőt, állítólag még az ellenfelet is ezzel „kenyerezték le”.

Kegytemplom a Dunapartról nézve

Minket a hely nem vett lábunkról, hanem szedtük a lábunkat tovább.  Linz után üzemek, reptér és vasútvonalak mellett vezetett az út, a Traun patak menti kerékpárút monoton és forró volt. Mindketten végigéltünk egy-egy mélypontot, és úgy kellett lépésről lépésre motiválni egymást a továbbmenetelésre, egyik vízi-erőműtől a másikig.

2 km múlva fájni fog

Az egyetlen említésre méltó eset Vöcklabruck-ban történt, egy apácazárdában, ahol Zsófi nagymosást akart tartani, és ezért lekísérték egy kihalt, gyéren kivilágított alagsori folyosóra. A középkori mosókonyhában nekilátott kimosni a vastagabb ruháit az ónkádban. A nővér, aki lekísérte, elment.

Ahogy haladt a mosással, Zsófinak az az érzése támadt, valaki figyeli. Egy nesz sem hallatszott, így kicsit aggódva nézett fel: az ajtóban egy ősz hajú, hófehér bőrű, fehér ruhás idős hölgy állt, hang nélkül, és őt nézte!

Nem lehetett tudni, mikor került oda és mióta áll ott. Kísérteties hely volt, ezért Zsófi jó hangosan ráköszönt, és várta, hogy eltűnik-e vagy válaszol! A másodpercek lassan peregtek, és a hölgy végül vékony, kedves hangon viszonozta a köszönést, és mivel látta, hogy Zsófi nem végzett, azt mondta, majd később visszajön mosni.

Élő ember volt, egy kedves, és nagyon idős nővér. Zsófi szíve pedig előbb-utóbb abbahagyta a hangos kalapálást.

Irány nyugat!