Amikor elindultunk kifelé a városból, feltűnt a zarándok sokaság hiánya. Senki nem köszönt ránk, nem buen caminó-zott senki, magunkban lépkedtünk a város utcáin. Különös érzés volt, egyszerre örültünk, hogy újra a magunk útját járjuk, de sosem gondoltuk volna, hogy hiányozni fognak azok a kedves társak, akikkel az elmúlt hetekben összebarátkoztunk.

Kőkereszt a világ végén

Ha valaki a spanyol szakasz elején ezt elmondja nekünk, amikor azon gondolkoztunk, hogyan kerülhetnénk ki a tömeget, biztosan megmosolygjuk. És most itt jártunk, arra gondolva, mi lehet a magyar zarándokokkal, a vas családdal, a hosszú távú ismerősökkel, akikkel Svájc és Franciaország óta közös úton jártunk. Mi lehet az olaszokkal, akik az utat elárasztva zajongtak, és persze nagy szeretettel viszonozták a kedves, üdvözlő gesztusokat.

Aztán ahogy haladtunk előre, erősödött az érzés, hogy ez a mi utunk, és azért vagyunk egymásnak, hogy átvészeljük azokat az időszakokat, amikor bármelyikünkre rátörne a magány érzése. Nagy segítség volt, hogy ketten voltunk, és bíztattuk egymást szeretet-jelekkel, jó szóval, és így haladtunk előre.

Az is különös volt, hogy korábban mindig egy hely FELÉ haladtunk, most pedig távolodtunk tőle. Öt hónap után először támadt az az érzésünk, hogy egyre messzebb megyünk otthonról. Eddig folyamatosan Santiago felé igyekeztünk.

Ráadásul bárki, akivel találkoztunk, szembejött, így esély sem volt arra, hogy még egyszer találkozzunk vele. A legjobb módszer arra, hogy az ember magányos legyen egy népes úton, ha egy zarándokutat menetiránnyal szemben jár. Itt nincs kétszer ugyanaz az arc, mindenki csak egyetlen adagban érkezik.

Útkeresés

Útközben arra is rájöttünk, hogy elkényeztetett minket az El Camino Frances, a folyamatosan megbízhatóan felfestett vagy kirakott jelzésekkel. Bármerre mentünk, biztosak lehettünk benne, hogy jó úton járunk, mert minden elágazásnál várt egy újabb jelzés, akár nappal, akár éjjel mentünk.

Nem úgy a portugál úton, és nem visszafelé. Többtucatszor eltévedtünk már az első nap, ilyenkor szétváltunk, és a lehetséges alternatív útvonalakat külön-külön jártuk be, hátha valaki ráakad egy jelre. Nem egyszerű menet, rengeteg időt vesztettünk el. Még jó, hogy hagytunk időt erre az útra, mert úgy tűnt, szükség is lesz rá.

Kényszerpihenő Portugália felé

Portugália felé újabb akadály tornyosult elénk: egy kiadós gyomorrontás lassított minket, így az első szakaszt is csak két részletben tudtuk megtenni, számos pihenővel, napközbeni szundikálással kiegészítve. Nem is mentünk tovább: Padrónban jeleztük a problémát, így a különszobában aludtunk kettesben, hogy senkit sem zavarjunk az esetleges éjszakai kirohangálásokkal.

A magányunkat és a hasproblémát egyszerre enyhítette két kedves magyar zarándok: jó szóval a magány ellen, orvossággal az ételmérgezés ellen.

Padrón - forrás és kolostor