Megéri megállni és körbenézni

Kaumbergben a zarándokút által ajánlott szállást vettük igénybe. Amikor megérkeztünk a szálláshelyre, a fogadóban minden asztal zsúfolásig tele volt, így a különteremben ültünk le. Befelé menet persze köszöntünk, de nem nagyon foglalkoztak velünk. Bejelentkeztünk a háziasszonynál, és kérdésére felelve itt is elmondtuk, honnan jövünk és merre tartunk. Nem szólt semmit, de miután kiment, felbolydult a közösség a másik teremben, és meghallottuk a kulcsszavakat, hogy”Budapestről”, „Santiago de Compostela”, „zarándok”, „nászút”.

Amikor a háziasszony visszajött, vendégkönyv volt a kezében. A bejegyzések minőségéből arra következtettünk, hogy a könyv különleges vendégek esetében kerül elő, „egyszerű” bécsi zarándok bejegyzések nem voltak, pedig a szállás szerepel a hivatalos Via Sacra szálláslistán.

Sziklafalak között vezet az út

De kifelé menet már nem jutottunk el az ajtóig. Barátságos mosolyok fogadtak minden asztalnál. Az elsőnél egy idős bácsi magyarul köszönt nekünk. Kiderült, hogy ’56-os magyar, aki azóta kinn él. Évek óta nyugdíjas, és most a volt kollégáival ült be palacsintázni a fogadóba. Huszonöt éve törzsvendég, nagyjából annyi ideje dolgozott az utolsó munkahelyén is, de a munkatársai egyszer sem hallották magyarul beszélni. Mi pedig huszonöt év barátságát kaptuk meg azon az estén. Ott helyben meghívott minket egy körtesnapszra, ami a gyaloglás után azonnal a fejünkbe is szállt.

Kellett a tompítás, mert ettől kezdve minden asztalnál megállítottak minket, és kérdésekkel bombáztak. Mindenhol megdicsértek minket, majd a pultnál álló termetes emberhez vittek bemutatni, akiről kiderült, hogy a kaumbergi polgármester. Megrázta a kezünket, barátságosan üdvözölt, megerősítve a hely barátságos légkörét. Az este meghitt és szeretetet-teli volt.

Végül a vendégszobában aludtunk, mert a matracos szálláson a pajtában süvített a jeges szél a cserepek között, de kaptunk némi árengedményt. Az álmot nem kellett siettetni – de ezt a 25 érvből úgyis tudtuk.

Másnap reggeli járt a szobához, és az asztalnál hatalmas meglepetés várt: egy óriási péksütemény, nekünk szóló felirattal. Mint kiderült, a polgármester egyben pékmester is, és annyira meghatotta és egyben fellelkesítette a történetünk, hogy reggel sütött nekünk külön egy hatalmas kalácsot, majd gondoskodott róla, hogy még azelőtt odaérjen, mielőtt hétkor reggelizni megyünk. Mi ez, ha nem csoda?

Meglepetés kalács Kaumbergben. Hihetetlen, mekkora!

Mi pedig megtettük a magunk részét. Ahogy írtuk, az is hihetetlen, mennyit meg tudunk enni egy ültő helyben.

Ennyi maradt a reggeli végére - igaz, meghívtuk a háziasszonyt is