Az Aubrac-marha gyönyörű állat, a tehenek bársonyos, barna szőrűek, a bikák méltóságteljes, tiszteletet parancsoló állatok. Az Aubrac-hegységben nyáron szabadtartásban legelnek, így húsuk is drágább, mint a hagyományos módon tartott marháké. Tavasszal hatalmas népünnepély keretében kihajtják őket a mezőkre, ahol késő őszig csordákban legelnek. Rengeteg marhával találkoztunk, gyönyörű állatok, de néhány alkalommal közelebbről kellett megnéznünk őket, mint szerettük volna.

A vándorút ugyanis gond nélkül keresztülvisz zárt legelőkön, mindössze a marhakaput kell kinyitni, és ha kétségünk lett volna, általában a kapura ráfestették a fehér-piros túrajelet.

Belépés a marhabirodalomba

Már az első alkalommal próbára kellett tennünk a bátorságunkat: a kapu túloldalán egy jól megtermett bika hevert, pontosan a kitaposott gyalogút közepén. Mintha csak ránk várt volna.

Eszünkbe jutott néhány vicc a falu bikájáról, de mivel a jelzés egyértelmű volt, alternatív útvonalak pedig nem voltak, összeszedtük magunkat, és felkészültünk az átkelésre.

A legnagyobb aggodalmunk az volt, hogy már egy apró, szinte barátságos szarvmozdulat is komoly sérüléseket okozhat, nem beszélve egy türelmetlen gesztusról, így megnéztük, milyen védőfelszerelésünk akad. Az eredmény: egyik kezünkbe túrabotot vettünk, ha egy kicsit nógatni kell a bikát, a másik kezünkre bakancsot húztunk, hogy ha arrébb kell tessékelni az állatot, akkor távol tudjuk tartani a szarvait.

Aztán amikor a „technikai felszerelés” megvolt, jött a következő kérdés: a bika előtt menjünk el vagy inkább mögötte? Ha előtte megyünk el, pont a szarvai célkeresztje előtt kell elhaladnunk, ha mögötte megyünk el, akkor esetleg megijesztjük és egy ijedt, feldühödött állat kiszámíthatatlanná válik.

Maradt hát a bátorságpróba, kinéztük az utat a bika előtt, nyugalmat erőltettünk magunkra, és kinyitottuk a kaput, amely óriási nyikorgással jelezte a jöttünket, aztán elindultunk a bika felé…

Aubrac-bika - festményen