Ahogy haladtunk napról napra, Tirol lenyűgöző szépsége mellé gondolataink közé fészkelte magát a következő kihívás: a hegy, amely az utunkon a legmagasabbra emelkedik.

Ködös hegyek a távolban

Maiensee, 1856 méter. A hegymászók csak legyintenének: „hiszen ez egy könnyű délutáni séta”, de nekünk óriási szívdobbanás a Jakab út magassági szinttérképén. Magyarország szinte vízszintesnek tűnik, amikor a tiroli hegyek kerülnek látótávolságba, és mi fejben készültünk az emelkedőre.

A helyzetet nehezítette, hogy kiderült, a csúcs utáni első szálláson nem tudnak fogadni minket: renoválás van, és novemberig zárva vannak. Így napokkal előre újra kellett tervezni az ajánlott napi szakaszokat, hogy legyen elég erőnk a csúcs után elmenni a következő zarándokszállásra.

Patak az út mentén

Napok óta visszafelé számoltuk az időt, hogy hány napra vagyunk még a nagy hegytől. Ahogy közeledtünk, tudtuk, hogy még három nap, még kettő, majd eljutottunk odáig: holnap nekivágunk. St. Antonban szálltunk meg, és a szálláson újabb baljós hírrel fogadtak minket. A házigazda napokkal korábban járt az Arlberg-hágón, és mindenütt hó van. Ráadásul, amikor ránk Salzburgban havas eső esett, emitt friss hó. Akárhogyan is nézzük – mondta –, nem ajánlja, hogy gyalog nekivágjunk.

Újabb kockázat, újabb tépelődés. Menjünk vagy ne? Az interneten semmilyen hasznos információ nem volt, friss hó nincs, enyhén felhős idő, viselhető hőmérséklet várható. De hogy járható-e a hágó? Ki tudja?

Még reggeli közben is szóba került a hegy, és a háziasszony szerint a legjobb, ha a főút mentén kerüljük meg a csúcsot. Az út száraz és biztonságos, jobban tesszük, ha arra megyünk. A két osztrák zarándok fiú, aki előző nap elsietett mellettünk, szintén a kerülőút mellett döntött.

Így indultunk útnak. Amikor azonban négyszemközt maradtunk, számba vettük a vágyainkat és a kockázatainkat. Lehet, hogy elindulunk, és nem tudunk végigmenni, és mivel nincs keresztben átkötő út, vissza kell jönni jó néhány kilométert a völgybe, hogy kerülni tudjuk a műúton.

A vágy győzött. Ez az út legmagasabb pontja, és minimum meg kell próbálni. Aztán ha túl nagy a kockázat, időnk van, hogy visszamenjünk, nem rohanunk sehová.

Ennek a jegyében indultunk útnak, egymást motiválva. És amikor találkoztunk egy újságot olvasó úriemberrel, tőle is megkérdeztük, járható-e a hágó. Szerinte májusban igen. Nos, a helyiek véleménye máris kiegyenlítődött. Egy mellette, egy ellene. Döntetlen, irány a kaptató.

Az út a közelben húzódott, és hatalmas forgalom ment rajta, így lépésről lépésre megjutalmaztuk magunkat a tudattal, hogy nem a benzingőzt szívjuk. És aztán az egyre szűkebben kanyargó ösvényt megvilágító halvány napsugár motivált minket. Aztán beértünk a hókupacok közé, és a gyérülő növényzet közötti mezőre, amelyet az olvadó hó mocsárrá változtatott, és mi mentünk tovább.

Havas út felfelé

Aztán nagyobb havas terület következett, de néhány lábnyom mutatta az utat, amely végül elvezetett minket a Maiensee-hez. Ugyan a tó először nem látszott, mert be volt fagyva, de aztán ráismertünk, és megpróbáltunk a bokrokhoz legközelebb menve megkerülni, nehogy beszakadjon alattunk a jég.

Befagyott Maiensee

Felértünk biztonságban, és nagyobb kockázat vállalása nélkül, és máris jöttek az örömhullámok.

Az út legmagasabb pontján